Olvastátok azt a könyvet, amikor odalökik az őzikét vagy ilyesmit a tigrisnek vagy ilyesminek az állatkerti etetők, és a főhős bátyja, az állatkertigazgató fia azt mondja a főhősnek, az állatkertigazgató másik fiának, te leszel a következő őz?

Na addig is. Tegnap elolvastam egy csomó mindent, amit én írtam. Ma a wizzair csodás felszállását néztem, és erre gondoltam közben:

Fú most ezt frankón elfelejtettem egy félórás cset és egy másfél órás teló alatt. Ja, valami olyasmit, hogy tegnap elolvastam az esiim egy jó részét az elmúlt két évből, és teljesen kiakadtam azon, hogy ugyanaz vagyok, de mégsem. Emlékeztem, ahogy írom, viszont mégsem az vagyok.

Amikor a barátnőmmel telefonálunk, néha közben a paintben rajzolgatok. És a múltkor kinevetett, mert azt mondtam, hogy eszembe jutott, milyen lenne, ha a paintből kifogyna az egyik szín. Most a reinkarnációról beszéltünk. Különben nagyon sokat beszélünk, mert ingyen van. Na mindegy. A paintes témát felelevenítve állatnak kértem magam a következő életembe, mert sajnos belőlem, mint a paintből a festék, soha nem fogy ki az, hogy szerelmes vagyok ebben az ember-megoldásban. Kurva idegesítő.

Közben eszembe jutott, mit akartam. Hogy ahogy a régi esiket olvastam, azt láttam, hogy mennyivel jámborabb lettem, és hogy én leszek a következő őz. Hogy megnyugodj, ha emiatt aggódnál miattam, olvasd el azt a könyvet: Pi élete.