két ember szabályszerűen ordított egymással, de épp ezt magyarázom, hogy ez olyan 45 éve volt, és van, aki már nagyon unja a tizenkilences időgépvillamossal megközelíthető helyeket.  és nem megy oda. 

vagy máshogy megy oda. a sas máshogy megy oda, a nyuszi meg folyton odamegy, és nézi a fekete-fehér embereket. nézi, ahogy felemelik a hangjukat, anyád Paul, anyád Lennon. 

de lehet, hogy ez így túl konkrét.

szóval az egyik egy pillanatra abbahagyta az anyázást, és annyit mondott: csak én vagyok. it's only me. angolul mondta.

úristen, hogy én mennyire nem akarok megsértődni a barátomra, még akkor se, ha sértődős vagyok, vagy ha beszólt, és azért szólt be, mert úgymond igaz van, vagy csak viccelt, csak azért vettem magamra, mert van benne valami, amit mond.

kár hogy ez egy új bejegyzés: klasszikus, mert ha nem az lenne, most további nyűglődés helyett iderakhatnék egy tök gáz képet, és azzal le is tudnám.

its only me

de jó, mint a régi blogidőkben, ez most megint vagy tök nyilvánvaló vagy baromira egy szót se lehet belőle.