Elmesélem ennek a lánynak, milyen volt az utolsó előtti megőrülök vagy jól felfogott érdekemben inkább csak annak a szélén táncolok: my 19th nervous breakdown.
Onnan kezdem, hogy Siófokon leszálltam a vonatról - addig ment. De a kényesebb irányból. Átvillant az agyamon, hogy kivel futhatnék itt össze, és észrevenné-e, hogy kicsit saláta a kötet, ami vagyok, könyvkötőhöz kéne vinni - és más szempontból ahhoz is kellett, és vittem is hamarosan - ő volt a könyvkötő pont.

De akkor még abban a régi bárányborításban elindultam a part felé, közismert, hogy aranypart, kivettem pénzt, de a telefont nem tudtam feltölteni, viszont egyfolytában pofáztam és merült le. A part mentén haladtam észak-kelet felé hozzávetőlegesen. Ezt az utat kiskoromban annyiszor megtettük, most viszont új elemmel gazdagodott a színskála: kivettem egy hotelszobát.

Nem, nem tudtam kialudni a kis malőrt, eleve sejtettem, hogy úgy fogja megváltoztatni az életem, amire se fel nem vagyok készülve, se találgatni sem tudom, és nem is érdemeltem meg, itt szögezem le. Le tudtam viszont zuhanyozni, addig oké is volt a filmbe illő helyzet - hadd sértsem meg a szemüveges urat, egy nagyon szar wim wenders fimbe, amiről kijövök. Klassz szállodai zuhanyzóban mondjuk én még nem voltam, és itthon is lenne már mit emelni a fokozaton, na ez se volt egy ritz ebből a szempontból, viszont onnan a kis szállodai fürdőszoba ablakból, ahogy a víz folyt le rajtam, már lehetett látni az őrületet, és megálltam ennyire tőle - kicsit azért ledőltem az ágyra, aztán kicsit azért lementem a partra, hekket is ettem, most miért a halakat büntessem, és aztán végül mégis hazajöttem még aznap délután - a kis vasútállomáson nem volt pad, vagy nem találtam meg, a földön ültem, aztán déli pályaudvar, így tovább  - hát így nem őrültem meg, amikor lett volna rá egy jó alkalom.

arra a szar 1999. szilvesztere filmre céloztam, amikor az elején a csaj leveszi a kocsiban a parókát.