Ma reggel a repülőtéren időztem, a Ferihegy 1-en a nagy üvegablaknál álltam. Mindig ugyanazt váltják ki belőlem a repülők. Tudom, melyik problémámra jelentenének megoldást. De a szépségnek is szól a csodálkozás. Nincs szebb, mint mikor - menj, oszt nézd meg. Elemelkednek a földről.

Most itt egy részt kihagyok, mert nem tudom megfogalmazni. Mindegy, rájöttem, hogy sokszor ha az ember valamit nagyon akar, mire megszerzi, már nem is kell, már nem is akarja. És rájöttem, hogy közben ugyanaz az érzés ismétlődik meg - bennem legalábbis folyton. Hogy ott állok, és nézem a nagy kiterjedésű, sík, szeles területet. És kepesztek.

Ugyanaz vagyok, aki korábban. Most van az is, hogy ott állok egy másik üvegfalnál egy másik városban. Most vagyok Rómában. Most vagyok Reggio-ban. Most vagyok Frankfurtban is. Akkor kicsit átéreztem, hogy mindig ugyanaz az ember vagyok.

Bár mint fent említettem, a vágyaim mindig megtréfálnak és délibábként kergetem őket, mert mindig a fejembe veszek valamit.

Régen tényleg sokszor meglepett, hogy hallottam, amikor mondtam valamit, amit állítólag akarok, bár a magam részéről saját magamnál még csak a rábeszélés fázisánál tartott a dolog.