Meg vagyok lepve, mint az agár az El Hordó minőségű borszaküzlet előtt, és nézegetek be a gazdámra, hogy mi ez az új módi.

Hogy John Lennon stílusában írjak, régebben, még a 70es években Paul mutatta meg nekem ezt a blog dolgot, és akkor még önismeretre használtam.

Visszaveszem Johntól a szót: most viszont egy chipet ültettek a fülembe, és azt használom arra (önismeretre), rátöltök zenéket, és kiderül, hogy amiről eddig azt hittem, azt így közvetlenül a fülemben is szeretem-e, azaz vettem egy mp3as lejátszó szerűséget. Legjobban az elektronikus instrumentális jazz zenéket szeretem a fülembe, meg azokat a kósza kis szöszöket, amiket ifjabb Palánta írt ki nekem, róla lásd lent.

Kék.

A saját dolgaimon vagyok meglepve. Egyrészt nagyon örülök egy csomó rosszaságnak. Másrészt rájöttem, hogy elvesztettem egy fontos képességemet: elfelejtettem, hogy kell dönteni.

Harmadrészt: úgy tűnik megnyerem a ki az ártatlanabb versenyt. Fődíj egy repülőjegy. Csak hogy hova?

Örülök, hogy gyerekkori képzeletbeli barátaim, a Palántáék összeismertettek az unokaöccsükkel. Már írtam róla korábbi posztban. Nagyon összebarátkoztunk. És van még egy képzeletbeli barátom. Vele meg esemesezünk. Nagyon jó barát, bár néha hülye és akkor beszólok de csak halkan és észre se veszi, hogy ez beszólás volt (mert én nem használok csupa nagybetűt). Így telik az őszelő.