az utóbbi néhány napban arra jöttem rá, hogy szeretem hallgatni a horkolást.

egészen mostanáig a horkolásra (főleg a sajátomra) úgy gondoltam (főleg, mivel a sajátomra csak gondolni tudok), mint valami extra kiszolgáltatott állapotra.

de aztán egy másnapos-kialvatlan és persze már 100 lábnál alvásba fulladó repülőúton (kialvatlanabb, mint másnapos, de az nagyon) (a száz láb meg csak hasraütés) elkezdtem rájönni, hogy na és, persze azért miután felébredtem, továbbra is becsukva tartottam a szememet,  egy, mert azért csak ciki, kettő, így legalább azt hiszik, hogy legalább nem végig horkolok, már akik TÖKRE VELEM VANNAK ELFOGLALVA.

viszont ha egy péntek esti és egy hétfő délutáni élményből a hét többi napjára és esetleg az egész életre vagy legalábbis erre a szakaszára általánosíthatok, akkor: úgy tűnik, szeretem hallgatni a horkolást, megnyugtat és viccesnek tartom, egyben álmosít.