Közben beteg lettem de hihetetlen erős immunrendszeremmel fél nap alatt padlóra küldtem a nyavaláyt. Majd elmesélem a borjamnak, hogy egy egész citromot megettem. Olyan volt a rövid lefolyású betegség után kilépni a hirtelen na most meg mivanmá tavaszi utcára, mint mikor a Gyűrűk urában elhagyják azt a tündérország-szerűséget, és a hold állásából látszik, hogy egy hónapig voltak ott. Csak épp fordítva, mert ez az egész telet a magyar népnek, gyengeséget a túlhajszolt értelmiség csészéjébe kb. 24 óra alatt zajlott le.

Igen, megcsináltam a bazimega munkákat, és egészségesen ébredtem és még le se késtük a küszöbön álló holdfogyatkozást.

Az ötösön utazok, tisztára mint a Stílusgyakorlatokban, csak domboldalon, és lenézek, és mintha egy vonat menne az ötvenhatos vonalán, és a következő mellékutcánál is ez a képzetem támad, és még a Nagyajtainál is. Aztán kábé egyszerre értünk le a Moszkva térre. A buszban azt vártam, hogy ki lesz az, aki hangosan szóba hozza a szivárványt. És elég is volt egyvalaki, mindenki azt bámulta. És a villamosban meg egy dédnagyapó mutogatta a dédunokájának, vagy déd nélkül. Pont ezt néztem, aztán leszálltam.

Közben, eső, nem eső. Aztán csengett a telefon. Egy srác nagyon kedves volt. Szóbahoztam a negyvenediket, mert hogy ma valaki ma azt hitte, hogy már most van, és kaptam rá egy kindertojást. Na az a csávó már lassan negyven, és most hadd ne soroljam a fél osztályt. Nap közben egy olyan helyen jártam, ahol átvilágítják a táskát (sajnos nem  a repülőtéren), és az átvilágítós megpróbálta kiszaszerolni, hogy mi van a kinderben.
Most közben megettem a csokit, és tényleg valami összerakós. Kék.