A volt szerelmemnek - ennél kicsit több, ha mondjuk beleveszem, hogy negyed életemet tálcán kínáltam neki, és fél életemet ha nem is az árnyékában töltöm, mert már kikecmeregtem a vakító napra - mesélek valamit részletesen (valami Európa, valami vígjáték?) és látom az arcán, hogy: "monsztert neveltem".

-- Te féltékeny vagy? - kérdezem erre, mint Róka a Darut a balul kiütött lakomán, már hogy borospohárban kaptam a piccolót (név és cím a szerkesztőségben), és erre elég harsányan folytattam is a rendelést:

-- És egy unikumot pezsgőspohárban az úrnak! - kb. olyan gyerekesen és hangosan, mint mikor még neveléstörténetről lógtam a kedvéért vagy filozófia szigorlatra estem be kapatosan.

Nem akarja meghallani, hogy nekem így jó, és hogy higgye el, hogy elég sok minden elég mindegy, ha azzal áltatja magát az ember, hogy úton van. Hogy ez itthon csak átmenet, már nem úgy. Már hogy akkor hogy. És hogy világot szeretnék látni.

Ki lépésenként most a Művészetek Palotájáig kezdem nyújtani a világom határait. Már vagy egy éve nem voltam (fizetős) kultúresten.

De hogy milyen otthonos az itthon. Hol érteném meg ennyiből, hogy mit olvas a szomszéd, ha elolvasom a postaládáján, míg a liftre várok: AÉ.

De nagy fless volt ez a két hónap kűföld. Az ottani lépcsőházunkból is egy történet: úgy örültem a medencés udvar kulcsának, hogy nem néztem a lábam elé, a kulcsaimat baszkuráltam, aztán akkorát taknyoltam a kövön, az egész pesto kifolyt, és amíg felnyaltam, vérző térddel...


Mondjuk, olyan is ez a feldobott kő light, hogy meglátok a vasút felett egy Lufthansát, túl hamar elkezdett ereszkedni a szemét, leolvasom: luft-han-sa (vagyis látom a szép kéket, szép sárgát), és az alacsonyan szálló repülőgép látványa hatalmas sóhajra késztet, repülős utazást imitáló pszichoszomatikus önáltatás-együttessel, ami jó.