Még adok magamnak egy kis türelmet, meg úgyis megfogadtam, hogy erre a nyuszi blogra már vigyázok, nem eszem le és nem ejtem le és nem töröm össze. Eszembe fog jutni, hogy kell blogot írni.
Ma megint három óra BlackAddert néztem meg, és egy párszor nevettem. Egyszer nagyon jót. (Nem vagyok valami jó viccmesélő, mi.) A legjobbak a címek a XVIII. századra tekintettel, főleg az Ink és Incapibility. Nem, a legjobb, hogy Hugh Laurie idétlenkedései emlékeztetnek valakiéire.
Kész a karácsonyi ablakdísz - egy csomó dísz fellógatva a függönycsipeszekre. Ha esetleg sütne a nap, csillogna a díszeken, vagy majd januárban remek alkonyati fények lesznek a kedvező fekvésű lakásban. Az egész decembernek ez a lényege: fények - nem?
Ja, egész mást akartam. Egész köteg levél gyűlt itt össze, minden szava igaz. Eredetileg. A hogyan vesztettem el kétszer és életem egyéb fejezetei, és a mit érzek irántad, és a mit fogok 2015-ben. Párszor olvasós meghatódósak. Aztán egy rész belém épül, egy részen túllépek. Most majd megy mind az iratmegsemmisítőbe. A dolgok egy részét viszont (a saját szemszögemből - és a saját szavaimmal ráadásul) érdekes idősíkokban rekonstruáltam - öt napot fémkonfettinyi apró darabokra törve, és spéci mágnessel összegyűjtve, miközben az emlékezés ünnepi asztalát leszedtem - na ezek egy napló méretű füzetben kerültek, és így várhatóan mennek a többi nyári naplóval, amiket viszont nem akarok kidobni. Eszerint a papírméret teszi. A levelekről: először mindig jól kezdem, és később meg elcseszem, és akkor szégyellem, nem amit érzek, vagy hogy érzelgős, vagy hogy a saját mondataimról szól: "killing me softly" - hanem egy idő után mindig elkanyarodik az egész egy hülye irányba, és valamiért az utolsó hülye részt nem lehet letépkedni a végéről. Még nem jöttem rá, miért.