Ügy kezdtem, hogy véletlenül neki küldtem el, amit a barátnőmnek szántam, illetve ez már  közepe volt a dolgoknak. Elképesztő fiú, ahogy be nem áll a szája. olyan részletességgel mesél el egy történetet, hogy az nem igaz egyszerűen. Közben feltartanak minket 5 percre, valami boltos, aztán az utcán meséli tovább, attól a mondattól, ugyanazzal a részletességgel. Szóval neki meg egy kazettás magnó van a fejében.

Á, nem neki küldtem el, arra azért vigyázok. Még valamikor ősszel beszéltük a barátnőmmel, hogy van az a fázis, mikor a kötél már a nyakadban van, és azt gondolod, hogy: még bármikor levehetem. Aha, persze. Szóval igen, de ügyesen elbánok ezzel a fázissal. Ügyesen lasszózgatok a kis kötélkével és nem szorít.

Annyira szeretem ezeket a teljesen őrült, mindenre kiterjedő történeteit, és amit kivált belőlem, hogy nyitott könyv az életem egyszercsak azt veszem észre, hogy felolvasást tartok. Nem azon a szokásos monoton hangomon. Hanem azon, ami után már meg se lep, ha benézek a tükörbe nem sokkal ezután és a szemem köré van festve egy pillangómaszk szemfestékkel, vagy csak valami enyhébb formában, szerencsére a környezetünkben mindenki vak, és nyilván ebből senki semmit nem vesz észre, ebből a kis értelmetlenségből.